A segítő beszélgetés során a terapeuta (segítő) segíti a kliensét a személyiségében eleve meglévő fejlődési képességek feltárásában, felerősítésében, illetve az erősségei kibontakoztatásával szemben álló akadályok elhárításában. Ennek érdekében a segítő feladata, hogy a kliens növekedését, fejlődését, érettebbé válását elősegítse, úgy, hogy a kliens belső, rejtett értékei a felszínre jöhessenek, kibontakozhassanak, tudatosuljanak, jobban kifejeződhessenek, vagy jobban funkcionálhassanak. Célja az emberi értékek megtalálása, a belső erőforrások feltárása.  A személy én- fogalmát és én-fejlődését helyezi előtérbe.

A konzultáció egyéni formában történik.

A segítő számára a kliens problémája, gondja a téma. A kliens elbeszélése alapján, a kliens helyzetébe empatikusan belehelyezkedve kerül közelebb a megértéséhez úgy, hogy a kliens szemével láthassa annak nehézségeit. Meghallgatva őt tanácsadás, bírálat, vélemény megfogalmazása nélkül, pozitív elfogadással viszonyul hozzá.

A segítő beszélgetés módszertana

A segítő kommunikációjára a nondirektivitás jellemző: kérdésfeltevésekkel és érzelmi tükrözéssel sarkallja az egyént arra, hogy önmaga adjon választ a problémájára. A kliens mindeközben megélheti a feltétel nélküli elfogadást, az őszinte odafordulást, azt, hogy lehetősége van kibeszélni gondjait, problémáit. A segítő szerepe, hogy tükörként viselkedjék, amikor az egyén a saját problémáit kutatja, elemzi. Nyitott kérdéseket tesz fel, ezzel segítve a probléma feltárást, kívülről történő rálátását. Ez a speciális kérdezési mód támogatja a kliens önreflexióit is: segít abban, hogy a kliens más szemszögből is rálásson a problémájára, ezzel olyan új megoldási lehetőségek nyílnak meg a számára, amelyeket az addigi egyoldalú megközelítés elzárt előle. Lehetősége nyílik egy konfliktushelyzet másik résztvevőjének a szemszögét is megismernie, amely fejleszti a megértést, empátiás készséget, az elfogadást és új, konstruktív megoldások megtalálását. Ezáltal épül a kliens személyisége.

Ez a módszer arra épít, hogy minden egyén megfelelő motivációval és képességgel bír a változásra, és az egyén maga az, aki eldöntheti, hogy itt és most a változás mely iránya a legmegfelelőbb a számára.

A személyközpontú pszichológia és a segítő beszélgetés története

Carl Rogers, a személyközpontú pszichológia „atyja”, 1902-ben született az Egyesült Államokban egy kompromisszumokra nem hajló, vallásos családban. Akarata  ellenére mezőgazdasági főiskolára küldték szakmát tanulni, mely irányba Rogers soha nem mutatott érdeklődést. Későbbi munkásságában valószínűleg gyermek- és ifjúkori negatív tapasztalatai miatt tulajdonított nagy jelentőséget az énnek, az egyén szándékainak és önmegvalósítási törekvéseinek.

Rogers olyan kliensek esetében kezdte alkalmazni a segítő beszélgetést, akik az adott problémát saját erejükből is képesek lennének megoldani, de jelenlegi problémamegoldó stratégiáik, önismeretük, én-képük, vagy én-védő mechanizmusaik elégtelen működése miatt, vagy a kívülről való rálátás képességének hiánya miatt mégis külső segítségre van szükségük.

Rogers személyiségelmélete

Rogers személyiségelméletében központi szerepet tulajdonít az énképnek. Az énkép lényegében azon érzéseknek, érzelmeknek, attitűdöknek a belső sémája, amelyeket a személy sajátjainak tart. Az énkép kialakulása szociális környezethez kötött, mivel szociális interakcióink révén jön létre, a személy csak a másokkal való összehasonlítás révén tudja megítélni saját értékeit. A „ki vagyok én, milyen vagyok én” kérdésekre a választ a szociális interakciókból érkező visszajelzések révén lehet megtalálni. A személyiség másik összetevője az én-ideál, ez az, akinek az ember látni szeretné önmagát. Azokat az érzéseket, érzelmeket, attitűdöket tartalmazza, melyeket az egyén sajátjának szeretne. A harmonikus személyiség feltétele, hogy az énkép és az én-ideál minél közelebb legyenek egymáshoz, azaz, hogy a személy olyannak lássa magát, amilyen valójában lenni szeretne.

Rogers a teljes embert organizmusnak nevezi. Az organizmus szükségleteinek kielégítésére törekszik, célja az önmegvalósítás. Az organizmus valamilyen módon reagál a környezet ingereire, s ezek a valós reakciók jó esetben összhangban vannak azzal, ahogyan az énkép reagálna az adott helyzetre. Ha valaki azonban folyamatosan az énképének ellentmondóan cselekszik, akkor érzelmi egyensúlya megbomlik, feszültség keletkezik. Az egészséges személyiség rogersi értelmezésben kongruensen cselekszik, tehát én-azonos marad. Probléma abban az esetben következik be, amikor az organizmus nem úgy cselekszik, mint ahogyan azt a személy énképében előrevetíti. Például, ha valaki azt hiszi magáról, hogy ő kiválóan alkalmas egy csoport vezetésére, de a gyakorlatban kiderül, ez nem így van, a csoport nem fogadja el irányítójául, nem tud szervezni. Ilyenkor a személy két dolgot tud cselekedni: vagy az énképét módosítja a helyzetnek megfelelően, vagy a viselkedését változtatja meg. Ha azonban ennek az össze nem illésnek nincs tudatában, akkor védekező mechanizmusok lépnek működésbe, és a személy szorongóvá válik.

Rogers elmélete végső soron nem is személyiségelmélet, hanem egy életstílus leírása, illetve egy terápiás eljárás körvonalazása. Teljesen átfogalmazta a pszichoterápiák célját, kiemelte az emberek olyan képességeit, mint a döntési képesség, önmegvalósítás, szándék, akarat stb. A minden emberben meglévő pozitív tulajdonságokat kívánja kiemelni, felhívja a figyelmet arra, hogy minden ember alapvetően pozitív irányultságú. A tapasztalat határozza meg az életminőséget, azt kell kifejezésre juttatni, ami egyedi bennünk. Terápiájának alapelve szerint: nem segít az, ha huzamosabb ideig olyan viselkedésformák alkalmazására próbáljuk meg rávenni a személyeket, melyek nem egyeztethetőek össze énképével, belső értékeivel, normarendszerével. A terápia célja Rogersnél elsősorban az önelfogadás biztosítása. Az üléseknek nincs egységes forgatókönyvük, azok minden esetben egyénre szabott, egyedi megismételhetetlen tapasztalatok.

Személyiségelméletének központi fogalma az én-fogalom (self-concept). (“Mi vagyok én”, “Mit tehetek”). Az én-fogalom a világ észlelését és a viselkedést is befolyásolja, azonban nem feltétlenül a valóságot tükrözi. Az én-fogalommal nem konzisztens élmények és érzések tudatba kerülése gátlódik. Az én-fogalom és a valóság közti szakadék alkalmazkodási zavarokhoz vezet (az elhárítás összeomlik, szorongás, emocionális zavarok).

Elméletének másik fontos tényezője az én-ideál (“Milyenek szeretnénk lenni”) A boldogság az ő felfogásában azt jelenti, hogy az én-ideál és a reális énkép egymáshoz közel vannak.

Rogers elméletének gyakorlati alkalmazása nagyon széleskörű, minden olyan foglalkozási ágban, ahol a társas interakció megkövetelt, alkalmazható. Az empátiát hangsúlyozza, vagyis azt, hogy megértsük a más személyek indítékait, motivációit, kívánságait és viselkedésünk legyen önazonos.

Az ember veleszületetten vágyik a személyes fejlődésre, az éretté válásra és a pozitív változásra. Alapvető motiváló erő az önmegvalósítás (késztetés a szervezet minden potenciális képességének kiteljesítésére).

Forrás: menalhigiene.eu